A magyar kézilabdás lányoktól megszokhattuk, hogy a nyolcgólos vezetés 10 perccel a meccs vége előtt nem jelent automatikusan győzelmet, na de olyan leeresztést, amilyet a futsalosaink produkáltak, hát igen ritkán látni. Aki nem látta volna a meccset: a mieink már 4:0-ra vezettek a csehek ellen, de végül kikaptunk 6:5-re és kiestünk, mindezt közel 8000 magyar szurkoló buzdítása ellenére (egyetlen párhuzamot tudok vonni ezzel a meccsel, az idei Afrikai Nemzetek Kupájának nyitómeccsén esett meg a rendező Angolával, hogy a négygólos előny kevés volt a győzelemhez...). Kérdem én, jobb lenne-e, ha üresen maradnának a székek, és nem kellene ezt a hatalmas "nyomást" elviselni a játékosoknak, mivel ilyenkor előszeretettel hivatkoznak a hazai közeg blokkoló hatására. Nos, én a megyei másodosztályban játszom hétről hétre, de engem felettébb fel tud dobni, ha két-háromszáz néző kint van a meccsen és szurkol nekünk. Nem is értem, hogy a motiváción kívül milyen hatást tud még kiváltani egy őrjöngő drukkerhad.

Ha már szóba került az írásom elején a kézilabda: a férfi kézilabda-válogatottunk a korábbi csapatkapitány, Nagy László (Ladislao Grande?) nélkül felállva kiesett az EB-ről a csoportmeccsek után, 1 pontot szerezve. A dolog érdekessége, hogy azt az egy pontot a későbbi tornagyőztes franciák ellen szerezte a csapat úgy, hogy simán nyerhetett volna Karabatic-ék ellen. Azonban a következő két meccsen katasztrofálisan szerepeltünk, még a spanyolok elleni vereséget csak ki lehet valahogy dumálni, a csehek (már megint a csehek...) elleni zakóra nincs, nem is lehet magyarázat. El nem tudom képzelni,mi történhetett a fiúkkal, de a lélektelen, elképzeléstelen játékot nem lehet elfogadni, pláne annak tekintetében, hogy már az iksz is nekünk kedvezett volna. És itt megint fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ausztriai helyszínnek (Bécsújhely) köszönhetően olyan érzése lehetett a nézőnek, hogy a tornát Magyarországon rendezik meg. A szurkolók piros-fehér-zöldbe öltöztették a lelátót és végigtombolták az összecsapásokat. Csak megint az ellenkező hatást érték el ezzel, mint szerették volna...

Az U20-as fociválogatott viszont hazánktól távol, Egyiptomban szerepelt kiemelkedően és nagyszerű játékkal, hatalmas akarattal és küzdeni tudással szerezte meg a bronzot a tornán. Itt is volt persze néhány hazánkfia, aki elment szurkolni, de közel sem annyian, mint a fentebb említett két eseményen. A fiaink viszont brillíroztak és az egyiptomi szurkolók szimpátiáját is kivívták maguknak, felemelő érzés volt látni, ahogy a tiszteletkör alatt lengették a csapatnak az egyiptomi zászlókat a lelátón, mintha csak saját válogatottjukat ünnepelték volna.

Úgy néz ki tehát, hogy sportolóinknak a hazai közönség több hátrányt jelent, mint előnyt. Hogy ez miért van, arról én már nem tudok nyilatkozni, de valamelyik sportpszichológus biztosan előáll majd a "magyar betegség" pontos leírásával...