Szombaton újra bajnokit játszottunk, mint előző bejegyzésemben említettem, Becskére szólított minket a kötelesség. Ez a csapat amolyan mumus számunkra, nem is emlékszem, mikor hoztunk el onnan pontot utoljára. Mondjuk nem sikerült volna nekik ennyi kellemetlenséget okozni nekünk, ha nem lettek volna meg a házibíróik, akik többé-kevésbé feltűnően támogatták őket. Most hétvégén ismét ez történt, a lefújás után a hazaiak maguk is elismerték, hogy megvették a bírót, így sikerült nyerniük 3-2-re. Lássuk a részleteket!

Mivel kivételesen szombaton volt a meccs (becskei kiváltság...), így 5 alapemberünk hiányzott (mivel ők dolgoztak akkor), köztük volt az egyetlen kapusunk is, így kedves rokonom állt be a kapuba, aki egyébként középpályás... 12-en voltunk, tehát egy csere ült csak a padon, és a felállásunk sem a megszokottak szerint alakult. Ennek ellenére nem játszottunk alárendelt szerepet a meccsen.

Az első félidő közepe táján azonban hátrányba kerültünk, remek indítást követően a hazaiak csatára szép mozdulattal lőtte ki a jobb alsó sarkot kb. 10 méterről, 1-0. Ezt követően indult a "szopatóhenger": előbb egy szabályos gólt nem adtak meg nekünk "les" miatt, majd egy jogos büntetőtől fosztott meg a szégyentelen feketeruhás (név szerint Kiss József) és korrupt kollégája (Szabó Tibor asszisztens). A bírói ellenszél ellenére sikerült még az első játékrész vége előtt egalizálni, Busai Ákos alias "Tesó" csapott le egy kapusról kicsorgó labdára és a játékszert a hálóba pöckölte, 1-1.

A fordulást követően pedig sikerült fordítanunk is: egy szögletet követően a Ferrari- és Raikkönen-őrült Bander Attila bólintott gyönyörűen, a labda a bal kapufáról pattant be a gólvonalon túlra, szépségdíjas fejes, 1-2. Érezvén a hazaiak nehéz helyzetét, a bíró sporttárs csavart egyet a "szopatométeren", és egyre feltűnőbben fújt a becskeieknek. Ez abban nyilvánult meg, hogy bármilyen apró testi kontaktust, labdaszerzési kísérletet szabadrúgással büntetett a korrekt és elfogulatlan spori (persze ha hazai játékos tette ezt, a síp néma maradt...). Nagy nehezen sikerült is kiegyenlítenie ellenfelünknek, lemásolták az első találatot, 2-2.

Nem lettünk volna elégedetlenek a döntetlennel sem, de ezen a délutánon nem hozhattunk el pontot Becskéről: szögletet követően a hazaiak csatára a kapu bal oldalánál fejelt, a labda túlhullott a hálóőrünkön, be is ment volna a hálóba, de még egy becskei, aki 5 méteres lesen állt a fejes pillanatában, beleért, így pedig érvényteleníteni kellett volna a gólt, ami nem történt meg, így átvette a vezetést az ellenfél, 3-2.

A végére még maradt egy össznépi bunyó némi fojtogatással és ökölrázással, amiért persze a spori senkinek sem adott lapot, még a hazaiak játékosa is nyugodtan elrugdoshatta a labdát időhúzó szándékkal, aki ezért a tettéért nem kapott sárgát, nem úgy, mint a mi egyik gólszerzőnk. Maradt hát a 3-2 és a megvett meccs után nemes küzdelemben elért nagy diadal érzetét színlelő hazaiak, akik úgy ünnepeltek, mintha BL-t nyertek volna. 

A játékvezető képzettségére még egy remek példa: szabadrúgáskor a hazaiak játékosa kérte a 9 métert, így meg kellett volna várnia a sípszót, de ő előbb elvégezte a szabadot. Újrarúgás és sárga lap helyett azonban meggyőztük őt arról, hogy kirúgás következzen, mire ő így reagált: "Igazatok van, akkor kirúgás"...

Újabb délutánt basztak el a szégyentelen csalók, akik biztosan nyugodtan hajtották álomra korrupt fejüket. Itt a vége, fuss el véle, ez a mai magyar megyei futballvalóság. Jövő héten Nógrádsáp ellen játszunk itthon. HAJRÁ OROSZI! JÁTÉKVEZETŐK NÉLKÜLI FUTBALLT!

Ma rendezték az Arany Ászok Nógrád megyei II. osztályú labdarúgó bajnokság nyugati csoportjának 19. fordulóját a 2009/2010-es szezonban. Itthon fogadtuk a tabellán közvetlen mögöttünk álló Őrhalom csapatát, akik 2 ponttal voltak tőlünk lemaradva. A forduló előtt az ötödik helyen álltunk, 2-1-1-es mérleggel a tavaszi szezonban. Eddigi tavaszi eredményeink: Nézsa 2-0 (i), Nőtincs 0-5 (o), Ipolyszög 1-0 (o), Diósjenő 1-1 (i).

A mecccsről elmondhatjuk, hogy jó iramú, kemény, helyenként durva összecsapás volt, amit végre kezdőként játszhattam végig kb. 100-150 néző előtt, ami elmarad a hazai meccseink átlagnézőszámától. A játékvezető nem igazán bírta kézben tartani a meccset, helyenként túlzottan nagyvonalú volt, máskor meg minden apró szabálytalanságot lefújt, ráadásul a végén mindent megtett azért, hogy iksz legyen... Na de nagyon előreszaladtam, kezdjük az elején.

Egyperces gyászszünettel indult a meccs az elhunyt lengyel elnök emlékére, akit a meccs napján helyeztek örök nyugalomra. A kezdő sípszó után azonnal egymásnak feszültünk, több helyzetünk azonban nekünk volt a meccs elején, mégis az őrhalmiak szereztek vezetést: egy beívelésre nem jött ki a kapusunk, hagyta pattogni a labdát, azonban a labda másként pattant, mint ahogy számított rá, és a tréfa vége gól lett, a játékszer a bal alsóba csorgott, 0-1 (potyagól, amolyan "oroszis"...).

Gyorsan jött a válasz, néhány percen belül az egyik ellentámadásunk során az ellenfél játékosa kézzel ért a labdához a 16-oson belül. A megítélt bünetőt Németh László, alias Lackó csapattársam higgadtan gurította a bal alsó sarokba a jobbra vetődő hálóőr mellett, 1-1.

Még a félidő vége előtt a magunk javára fordítottuk az állást: a kapu előtti tűzijáték zárásában Szorcsik Gábor "Szotyi" úgy lőtte hátba az egyik őrhalmi spílert, hogy a kapus fölött átpörgött a labda és a hálóban kötött ki, 2-1, szerencsés, de megérdemelt találat, előtte ugyanis 3 ziccerünk is kimaradt. A játékrész zárásában az ellenfél is kihagyott két óriási lehetőséget, a jó iram és a sok helyzet izgalmas második félidőt engedett feltételezni.

Nem is történt másképpen, az iram mit sem csökkent, viszont kezdtek durvulni a belépők, főleg vendég oldalról, a sárgák aránya is jól mutatta ezt (1-4 nekik). Szerencsére a játék is szerepett kapott a pályán, ráadásul sikerült növelni is az előnyünket, Lackó ismét betalált, ezúttal akcióból volt eredményes, a jó öreg bal alsót lőtte ki újra, 3-1.

A folytatásban felváltva maradtak ki a helyzetek, a két legnagyobb ziccer a vendégek előtt adódott: előbb éles szögből sikerült keresztbelőnie a középpályásuknak úgy a labdát az üres kapu előtt, hogy az érkező csatárnak sem volt jó; majd a védelem nem túl összehangolt működése után a balszélső pörgetett a ketrec mellé. 10 perccel a vége előtt kihasználtuk harmadik cserénket is, viszont 1 perccel utána Vitéz Petit úgy ledarálták, hogy nem tudta folytatni a játékot (a vétkes megúszta sárga lappal...), így 10 emberrel fejeztük be a meccset.

A végjáték ennélfogva elég izgalmasra sikeredett, nem is bírtuk ki kapott gól nélkül: a középpályán felhozott labda után a balszélre forgatta a vendégek spílere a labdát, és hiába léptem ki az emberre, középre tudta adni a játékszert, az érkező csatár pedig megelőzött mindenkit, és a hálóba belsőzött, 3-2, és még volt 5 perc, ami hozott két szabadrúgást (egyiket az én lerántásom után, pedig előtte az őrhalmi húzott vissza, azt nem vették észre...), de nem tudtak egyenlíteni a játékvezető indokolatlan hosszabbítása ellenére sem, maradt a 3-2 és miénk lett a 3 pont!

Rég futottam már ennyit, mint ma, nem is éreztem igazán jól magam a meccsen, mert inkább futkároztam a rám bízott emberrel (iszonyat sokat mozgott keresztbe és gyorsan), mint fociztam, a labdával nem sokat találkoztam, de akkor legalább nem rontottam, mikor nálam volt, bár a második gólban kissé ludas voltam (de csak annyira, mint a komplett védelmünk). Győzelmünknek köszönhetően 5 pontra növeltük a különbséget az 5. és 6. hely között, valamint pontszámban beértük az előttünk álló Dejtárt.

Szombaton álomtúra Becskére...Hajrá Oroszi!

Kissé sokáig hallgattam, sikerült kihagynom a komplett március hónapot, de most igyekszek valami értékelhető írást összehozni és összefoglalni a kiesett időszak eseményeit.

Kezdeném azzal, hogy végre elkezdődött a tavaszi szezon a Nógrád megyei II. osztály Nyugati csoportjának bajnokságában, már túl is vagyunk azóta 4 meccsen, mérlegünk 2-1-1 (ja, a Nagyoroszi HBBSE csapatát "erősítem"), viszont a gólarányunk siralmas, 4-6 ezeken a meccseken (összesítésben +2), bár ebben jelentős szerepet játszik a Nőtincstől elszenvedett hazai 5:0-s vereség. Sajnos nagyon alacsony százalékkal használjuk ki a helyzeteket, ami mindig visszaüt a meccseken, legutóbb ez pontvesztésben nyilvánult meg Diósjenőn, ahol 1:1-re végeztünk, holott 2-3 góllal kellett volna nyernünk. Jómagam változó mennyiségű időt töltök a pályán, eddig összesen 155 percet játszottam tavasszal  (a helyzetem pikantériája, hogy az edzőm az édesapám...). A tabellán az ötödik helyet foglaljuk el jelenleg, hétvégén pedig a velünk azonos pontszámmal álló Őrhalom csapatát fogadjuk hazai pályán. Izgalmas meccsnek ígérkezik...

A focin kívül robog a meló is ezerrel, hétvégén vettem részt egy vezetői előkészítő szemináriumon, ami a Ramada Resort Hotelben volt Pesten. A kétnapos program keretében két országos igazgató tartott szakmai felkészítést és élettapasztalat-bemutatót (magyarul elmondták, hogy milyen érdekes helyzetekkel kerültek szembe munkájuk során). A helyre igazán nem lehetett panasz, exkluzív környezetben szívhattuk magunkba a tudást, a kaják pedig egyenesen fenségesek voltak. Nem mondom, kedvem támadt eltölteni a szállodában 1-2 napot úgy, hogy a wellness részleget is kipróbáljam, erre majd vezetői előléptetésem után minden bizonnyal sort is kerítek. Nem véletlen, hogy a magyar sportolók is szeretik a helyet, például szombaton jégkorong-válogatottunk ebédelt ott az osztrákok elleni meccs előtt (és a "sógorok" meg a norvégok is ott voltak), így testközelből szemlélhettem a Divízió 1-es VB-re készülő csapatot.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy kiestem a bulizási gyakorlatból, álljon itt a hétvégém "forgatókönyve": pénteken 10-től 8-ig Pesten voltam, majd miután hazajöttem, némi táplálékbevitel után a Pokol felé vettem az irányt, ahol karaoke buli volt, a szokottnál gyérebb létszámmal. Másnap reggeli 6 órás felkelési kötelezettségem tudatában nem terveztem hosszúra az ott tartózkodást, azonban sikerült fél 1-ig húznom, így némileg besörözött állapotban tértem haza, ahol egy zuhany után nyugovóra tértem (a kocsmában azonban lezajlott egy érdekes jelenet, amit csak zárójelben jegyzek meg: egy zömök testalkatú, mérsékelten hosszú hajú úr és egy törékeny, 18 éves forma lány élénk szexuális közeledésének voltunk tanúi, ami abban nyilvánult meg, hogy az úriember előbb szinte leszedte a felsőt a csajról csókolózás közben, majd háttal nekünk, takarásból bizony félreérthetetlen kézmozdulatokkal navigált párja alsóneműjében és alsórészében, konkrétan és lényegretörően mondva megujjazta - nyilvános helyen. Felért egy castinggal, az biztos).

Szombaton kelés 6-kor, 10-től 7-ig szeminárium, majd visszaugrottam kedves munkatársamhoz, Fecához átöltözni, ahol már várt rám az időközben megérkezett nagyoroszi partigárda, és már robogtunk is vissza Pestre bulizni. A Hajógyári szigeten eltöltött éjszaka után (Pink és Studio voltak az állomásaink) negyed 5-re értem haza, majd fél 7-kor keltem, és ismét mentem Pestre, de előtte állampolgári jogommal élve és kötelezettségemnek eleget téve elmentem szavazni, és negyed 8-kor leadtam voksomat. Sőt, a szeminárium után a meccsre is odaértem, igaz apám nem merte megkockáztatni a játékom érthető okokból, így a padról szenvedtem végig az összecsapást, ami (mint már korábban említettem) 1:1-es döntetlent hozott. Ezután este 8-kor holtfáradtan elaludtam, éjfélkor felébredtem még, és megnéztem a választás eredményeit. Ma megint Pesten voltam...

Na, ennyit tudtam most írni, majd később jelentkezem (elképzelhető, hogy a meccseinkről részletes beszámolóval fogok jelentkezni vasárnaponként).

Máté papa rendszeresen szemrehányást tesz nekem, amiért ritkán frissítem a blogom. Belátom, merész ígéret volt a heti két bejegyzés a kezdet kezdetén. Igen sokat tartózkodom az otthonomon kívül, sokat utazom, ingázok Pest és Oroszi között, valamint a munkám is egyre több időt vesz el (amit persze nem bánok, hiszen végtére is abból élek). Nagyobb buliban nem voltam Böblingen óta, így arról nem tudok írni (max. ha megemlítem, hogy mostanában minden hétvégén karaoke party van a helyi Pokol kocsmában, ahol egyszerű a recept: iszunk, majd énekelünk; néha előfordul egy-egy balhé is, de ezt leszámítva nekem tetszenek ezek a hétvégi lazulások).Sportvonatkozásban a téli olimpia annyira nem izgat, a BL-ben pedig nem történt semmi "különleges" az elmúlt héten. Így arra gondoltam, kicsit írok a munkámról, arról, hogy mi változott meg, mióta dolgozom.

Először is, a munkahelyem igen "speciális", ugyanis kötetlen a munkaidőm, ezt a szabadságot pedig tudni kell kezelni, ugyanis nagyon hajlamosít a lustaságra (tapasztalat...), márpedig a siker és a kényelem egymással összeférhetetlenek. Ezenkívül tulajdonképpen a saját vállalkozásom építem a cégnél, igaz, hogy van vezetőm (pardon, most már igazgatóm), akivel mindig átbeszélem az aktuális ügyeket. Persze itt is vannak bizonyos rögzített időpontok, például minden szerdán és pénteken jelenésünk van a pesti irodában.

Ez az első olyan hely életem során, ahol őszinte dicséretet és elismerést kapok a jó teljesítményért, ha pedig hibázok, nem szedik le a fejemet, hanem inkább bíztatnak, hogy folytassam, amit elkezdtem, mert a hibákból csak tanulhatok (persze nem tanácsos egy hibát kettőnél többször elkövetni). Megadják a szükséges szakmai hátteret a felkészüléshez: oktatásokat, továbbképzést biztosítanak, ami nekem egy fillérembe se kerül. Remek a csapat, fiatal, önbizalommal telt, céltudatos munkatársaim vannak, és a csapatom is ilyen, rengeteget tesznek azért, hogy megvalósítsák céljaikat. Ha valaki levert, szomorú, csalódott, mindig feltöltjük a másikat "pozitív energiákkal", segítünk neki megoldani a gondjait. Kemény terepen dolgozunk meg nap mint nap a fizetésünkért, emberekkel beszélgetünk a céljaikról, elképzeléseikről, és segítünk nekik elérni azokat. Noha a munkánk igen stresszes, a levezetésért érdemes mindezt átélni: céges nap, jutalomutak, motivációs kiírások, csapatbulik.

Sokan azt mondják: minek csinálod, ez hülyeség, csak átverés, lehúzás, neked úgysem sikerül stb. Tipikus régi beidegződés, hiszen gyermekkorunk óta tiltások között élünk: azt ne csináld, ezt ne csináld. Én azt mondom, a puding próbája az evés, mint ahogy a munkáé is, előbb csinálni kell, belerázódni, és majd utána eldöntöd, jól tetted-e, hogy belekezdtél, ha nem, akkor max. gazdagodtál ennyi tapasztalattal is. Merni kell nagyot álmodni és merészet lépni!

Február 7-én vasárnap megtartották a 2012-es lengyel-ukrán közös rendezésű labdarúgó Európa-bajnokság selejtezőinek sorsolását Varsóban. A mieinket az E jelű hatosba sorsolta az ukránok két kiválósága, Andrij Sevcsenko és Oleg Blohin. Válogatottunk elég "pikáns" csoportba került: Hollandia (Erwin Koeman, jelenlegi szövetségi kapitányunk ugye holland), Svédország (már megint a sárga-kék veszedelem...), Finnország (feltételezett nyelvrokonaink), Moldova (2008, Chisinau, 0:3, talán most sokan összerándultak) és San Marino (akik csak négy válogatottat előznek meg a világranglistán) társaságában kell kivívnunk az EB-szereplés jogát.

Persze egyből beindult a szokásos találgatás, a kombinálás, hogy hanyadik helyre lehetünk jók, ki ellen hány pontra van esélyünk. Megmondom őszintén, kissé felbosszantott a Nemzeti Sport azon mondata, hogy ebben a közepes erősségű csoportban óriási bravúr lenne a második hely megszerzése is. Jó, tudom, hogy milyen messze vagyunk az eurrópai színvonaltól jelenleg, de hát ne legyünk már pesszimisták, ebből a csoportból lényegében egyetlen együttes, az oranje emelkedik ki. A világranglista harmadik helyezettjei, olyan klasszisaik vannak, mint Sneijder, Robben, Van Persie, vagy a "régebbiek" közül Van Nistelrooy, Van der Sar, Kluivert, Overmars. Egyértelműen kitűnnek ebből a hatosból, azonban engem meglepett kapitányuk, Bert van Marwijk nyilatkozata, miszerint egyetlen magyar futballistát sem ismer, miközben Dzsudzsák, Babos és Fehér évek óta Németalföldön légióskodik. Nem baj, Balázs beígért nekik egy-egy gólt a két egymás elleni meccsre... Személyes tippem szerint azonban a hollandok ellen 0 pontot fogunk szerezni.

A svédeket meg már ideje lenne megverni, mert sok borsot törtek az orrunk alá az elmúlt években, a korábbi öt selejtezősorozatban négyszer szerepeltek velünk egy csoportban. Kérdés, vissza tudják-e csábítani a válogatottságot lemondó Ibrahimovicot (szerintem igen), mert nélküle a szakértők szerint verhetőbbek az északiak. Szerintem meg egyszer már úgy kellene megverni őket, hogy Zlatan játsszon, de labdába se érjen a védők szorításában, meg pattanjon már be róla egy öngól a 93. percben a svéd kapuba, amivel nyerünk 1:0-ra. Véleményem szerint itthon meg kell verni a svédeket, idegenben meg mindig jó az iksz, szóval itt 4 pontra számítok.

A finnekről nekem az 1997-es VB-pótselejtező jut először eszembe (aztán a Kalevala meg állítólagos nyelvrokonságunk), mikor is tragikomikus (nekik tragikus, nekünk komikus) öngólt hoztak össze a 93. percben a derék északiak, ezzel pedig mi mehettünk neki a jugóknak (1:7, 0:5...). Régebben még volt egy-két klasszisuk (Hyypiä, Litmanen), de a mai válogatott névsorát böngészve nem igazán találtam ismerős nevet. Tudom, hogy oda-vissza leikszeltek a németekkel a VB-selejtezőkön, de én a finnek ellen - kövezzenek meg - 6 pontra számítok.

A moldávokkal eddig kétszer játszottunk, itthon 2:0-ra nyertünk, kint - mint már említettem - beleszaladtunk egy háromgólos zakóba. Érdekesség, hogy szövetségi kapitányuk, Gavril Balint édesapja magyar (mi magyarok mindenhol ott vagyunk...). Ők szoros mérkőzésre számítanak, én azt mondom, hogy itthon mindenképpen győznünk kell, meg kint is (az azért nem egy wellness-hétvége lesz), szóval ide is behúzom a 6 pontot.

Utoljára maradt San Marino. Mikor legutóbb összekerültünk velük, 3:0, 5:0-lal intéztük el őket, bár majdnem megesett velünk az a csúfság, hogy gólt lőnek nekünk az addig gól nélkül álló miniállam focistái. Ha jól emlékszem, a serravalle-i meccsen tizenegyest rúghattak 3:0-ás állásnál a hazaiak, de a büntető kimaradt (lehet, hogy ez másik meccsen volt, de az én memóriám ehhez a meccshez köti az esetet). Ebben a sorozatban is hasonlóan sima meccsekre számítok, szóval a 6 pont itt is kötelező.

Becsléseim szerint így a magyar válogatott 22 ponttal zárja a kvalifikációt és a második helyen végez a csoportban a 28 pontos hollandok mögött. Csak ezt az elméletet át kellene ültetni a gyakorlatba is...

A magyar kézilabdás lányoktól megszokhattuk, hogy a nyolcgólos vezetés 10 perccel a meccs vége előtt nem jelent automatikusan győzelmet, na de olyan leeresztést, amilyet a futsalosaink produkáltak, hát igen ritkán látni. Aki nem látta volna a meccset: a mieink már 4:0-ra vezettek a csehek ellen, de végül kikaptunk 6:5-re és kiestünk, mindezt közel 8000 magyar szurkoló buzdítása ellenére (egyetlen párhuzamot tudok vonni ezzel a meccsel, az idei Afrikai Nemzetek Kupájának nyitómeccsén esett meg a rendező Angolával, hogy a négygólos előny kevés volt a győzelemhez...). Kérdem én, jobb lenne-e, ha üresen maradnának a székek, és nem kellene ezt a hatalmas "nyomást" elviselni a játékosoknak, mivel ilyenkor előszeretettel hivatkoznak a hazai közeg blokkoló hatására. Nos, én a megyei másodosztályban játszom hétről hétre, de engem felettébb fel tud dobni, ha két-háromszáz néző kint van a meccsen és szurkol nekünk. Nem is értem, hogy a motiváción kívül milyen hatást tud még kiváltani egy őrjöngő drukkerhad.

Ha már szóba került az írásom elején a kézilabda: a férfi kézilabda-válogatottunk a korábbi csapatkapitány, Nagy László (Ladislao Grande?) nélkül felállva kiesett az EB-ről a csoportmeccsek után, 1 pontot szerezve. A dolog érdekessége, hogy azt az egy pontot a későbbi tornagyőztes franciák ellen szerezte a csapat úgy, hogy simán nyerhetett volna Karabatic-ék ellen. Azonban a következő két meccsen katasztrofálisan szerepeltünk, még a spanyolok elleni vereséget csak ki lehet valahogy dumálni, a csehek (már megint a csehek...) elleni zakóra nincs, nem is lehet magyarázat. El nem tudom képzelni,mi történhetett a fiúkkal, de a lélektelen, elképzeléstelen játékot nem lehet elfogadni, pláne annak tekintetében, hogy már az iksz is nekünk kedvezett volna. És itt megint fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ausztriai helyszínnek (Bécsújhely) köszönhetően olyan érzése lehetett a nézőnek, hogy a tornát Magyarországon rendezik meg. A szurkolók piros-fehér-zöldbe öltöztették a lelátót és végigtombolták az összecsapásokat. Csak megint az ellenkező hatást érték el ezzel, mint szerették volna...

Az U20-as fociválogatott viszont hazánktól távol, Egyiptomban szerepelt kiemelkedően és nagyszerű játékkal, hatalmas akarattal és küzdeni tudással szerezte meg a bronzot a tornán. Itt is volt persze néhány hazánkfia, aki elment szurkolni, de közel sem annyian, mint a fentebb említett két eseményen. A fiaink viszont brillíroztak és az egyiptomi szurkolók szimpátiáját is kivívták maguknak, felemelő érzés volt látni, ahogy a tiszteletkör alatt lengették a csapatnak az egyiptomi zászlókat a lelátón, mintha csak saját válogatottjukat ünnepelték volna.

Úgy néz ki tehát, hogy sportolóinknak a hazai közönség több hátrányt jelent, mint előnyt. Hogy ez miért van, arról én már nem tudok nyilatkozni, de valamelyik sportpszichológus biztosan előáll majd a "magyar betegség" pontos leírásával...

Nos, a címben feltett kérdésre adott válasszal kezdeném: az, mikor a magyar futsalválogatott (kispályás focistáink csapata) a hazai rendezésű Európa-bajnokságon a kilenc honosított brazillal felálló Azerbajdzsán ellen játszik. Nézzük sorra, mi is ebben a multikultúra.

Először is, Azerbajdzsán Európa "hivatalos" határán túl, a Kaukázus déli részén fekszik, ergo földrajzilag Ázsiához tartozik.A másik egzotikum a brazilokban rejlik, akik ugye nagyon nem európaiak, de még csak nem is azeriek, úgymond "bevándorlók", nyilvánvalóan sportpolitikai megfontolásból kaptak állampolgárságot. A harmadik az, hogy mindez a kavalkád egy Európa szívében 1000 éve élő nemzettel vív párharcot annak fővárosában.

A jelenség nem egyedülálló, manapság úgy váltják a sportolók az állampolgárságot, mint a bankok a valutát, és a párhuzam mögött megbújik a gazdasági oldala is a tranzakciónak. Kirívó példát szeretnék említeni, lássunk néhány nevet a német labdarúgó-válogatott különböző korosztályaiból, akik tutira nem "árják": Mesut Özil, Kevin Kuranyi, Serdar Tasci, Cacau, Owomoyela, Asamoah, Mario Gómez, Miroslav Klose, Lukas Podolski, Aaron Hunt. Na itt aztán mindenféle származás keveredik ám! (Elég lett volna azt megemlítenem, hogy a böblingeni rendezvényen mennyi nem német nevű volt a németek között...) Németország bizony egyfajta "melting pot", olvasztótégely lett Európában a kultúrák és nemzetiségek tekintetében. A németeken kívül rengeteg példát említhetnék, manapság már nincs olyan ország, aki ne rendelkezne honosított versenyzőkkel.

Én a magam részéről nem helyeslem az ilyen tranzakciókat. Tudom, lehet túlságosan földhözragadt vagyok és elmém korlátolt ahhoz, hogy kiszabaduljon a nacionalizmus bűvköréből, de én ezt az egész globalizációt meg túlzott mértékű európai integrációt ellenzem (na, majd jön, hogy EU-ellenes szélsőjobbos vagyok...). Az EU-ban egyre inkább elveszik a nemzeti jelleg, ezt tartom legnagyobb hátrányának. Na meg a sportnak azon tendenciáját, miszerint árucikké válik a sportoló és oda megy, annak az államnak a mezét veszi fel, amelyik a legtöbet fizeti érte.

Magyarországon is van ilyen ember, egy kézilabdázó, hazánk legújabb kori potenciális árulója. A legszomorúbb, hogy ő volt a kézilabda-válogatott csapatkapitánya, most azonban minden jel szerint spanyol lesz... Nagy Lászlóról (vagy inkább Ladislao Grande?) van szó, aki eladta a hazáját a "biztos jövőért" és "családja érdekeinek szem előtt tartásáért". Na nem mintha éhhalál fenyegetné a Barcelona játékosának családját, de hát mint tudjuk, a pénz és a kapzsiság csúnya dolgokra képes. Mélységesen elítélem majd Nagy Lászlót, ha véglegesen állampolgárságot vált, és hazaárulóként fogom őt a tévé előtt köpködni, ha játszani fog. Egyik kedvencem volt, szerette az ország, sokak példaképe volt, felnéztünk rá. Lényegében már döntött is: lemondta az EB-szereplést. Itthagy minket.

Végezetül nézzük meg a honosított magyarokat: róluk csupa jó benyomásom van, a meccseiken megszakadnak a címeres mezben (sokszor jobban, mint "ősmagyar társaik...), tisztelik, becsülik, szeretik az országot. Talán a sors fintora, hogy Nagy utódja Eklemovics Nikola lett a válogatottnál, aki a délszláv háború elől menekült Magyarországra. Egy honosított magyar, aki meg fog szakadni azért, hogy minél előbb végezzünk az ausztriai EB-n. Apropó, ma 29:29-es döntetlent értünk el a franciák ellen (a vezéregyéniségük bizonyos Nicola Karabatic, elég "franciás", ugye?) a nyitómeccsen Bécsújhelyen, szinte telt ház előtt (a csarnok 80%-a magyar szurkoló volt). Néhány név zárásnak a pályára lépő magyarok közül: Puljezevics Nenad, Krivokapics Milorad, Schuh Timuzsin...

"Rövid" szünet után újra jelentkezem szerény kis blogomon egy szösszenettel, melynek ihletője a hétvégi kirándulásom.

Péntek este 8-kor vágtunk neki a céges kirándulásnak, melynek úticélja a németországi Böblingen városa volt. Böblingen egy 46.000 lakosú város, Stuttgartól 20 km-re fekszik Baden-Württemberg tartomány közepén, Budapesttől mintegy 900 km távolságra. Munkahelyem német országos igazgatójának meghívására érkeztünk a European Top Five elnevezésű rendezvényre, mely a külvárosi rész Legendenhalle nevet viselő csarnokában kapott helyet. De ne ugorjunk még ennyire előre, mert a buszút nem volt ám hétköznapi.

Alighogy elfoglaltuk a helyünket a busz hátsó részében, kollégáim felfedték alkoholkészleteiket, melyekkel egy egész magyar huszárezredet le lehetett volna itatni, lovakkal együtt. Volt minden, ami szesz: vodka, ágyas pálinka, jéger, sör, whisky, Bacardi stb. Győr magasságában már egész jó hangulatba sikerült kerülnünk az elfogyasztott mennyiség hatására, de itt ütközött ki az is, hogy a busz eleje nem igazán vevő a partihangulatra, így helycserék is történtek (volt, aki nehezményezte hátul, hogy telefonról üvöltetjük a zenét és mellé még ordibálunk is, így kénytelen volt előre ülni...). Hegyeshalomnál hagytuk el az országhatárt és St. Pöltenig meg sem álltunk. Ott leszállás után gyorsan agyondobáltuk egymást hógolyóval, majd boldogítottuk a helyi vécésnénit (Ausztriában és Németországban minden vécé fizetős). Az alkoholos befolyásoltság és a hangulat itt volt a tetőfokán, a fedélzeten elnyomtuk a járaton vetített film hangját és artikulálatlanul "énekeltünk". Innen jött a recesszió, hajnal 2 körül elcsendesedtünk, 3-kor áléptünk Németországba, ekkorra mindenkit elnyomott az álom. Hatkor ismét megálltunk üríteni, ekkor néhányan felébredtünk és Avataros vicceket kezdtünk el gyártani, ami annyira jól sikerült, hogy heveny röhögőgörcsöt kaptam, amiben annyira elfáradtam, hogy el is aludtam 7 körül.

Fél 10-kor gördültünk be a Mercure Hotel**** elé, és elfoglaltuk szálláshelyünk. Még egy kis pihenésre is jutott idő, mielőtt átmentünk volna a rendezvény helyszínére, mely kb. 500 méterre volt a hoteltől, egy autóplázában. Itt megtekintettünk egy lélegzetelállító autókiállítást, ahol a veterán sportautóktól a legújabb luxusverdákig minden megtalálható volt: Ford GT, Pontiac, Ferrari, Porsche, Maserati, Lamborghini, Audi, Opel, Mercedes, és hab volt a tortán, hogy ezek mind eladók voltak! Például egy Porschét már lehetett lízingelni 25.000 euró önerővel... Kettőtől kezdődtek az előadások és előléptetési ceremóniák, melyek elhúzódtak este nyolcig. Akadt néhány érdekes és hasznos előadás is, melyből remek tippeket kaptunk arra, hogyan végezzük minél hatékonyabban munkákat és hogyan duplázzuk meg teljesítményünk. Ami számomra külön öröm, hogy ezen a napon lett a struktúránk területi igazgatóság, melyet volt osztálytársam és közvetlen vezetőm, P. Péter irányít. Ezt a jeles alkalmat este meg is ünnepeltük, kihasználva a korlátlan és ingyenes étel-ital fogyasztásának lehetőségét. Hajnal 2-kor a "Ria, ria, Hungária!" rigmustól zengett a csarnok, megmutattuk a németeknek (akiktől nem voltunk sokkal kevesebben létszámban), hogyan is mulat a magyar. Háromkor aztán én is hazatértem a szállásra, ahol ismét megesett velem az a csúfság, hogy kizártak a szobámból (szobatársam és egyben vezetőm, a friss igazgató beejtette a kártyáját a liftaknába egy kb 2mm-es résen és újrakódolták a zárat, persze erről én mit sem tudtam...). Kihasználva hontalanságom még körbecsatangoltam a hotelt néhány kolléga társaságában, míg végül 4-kor be tudtam jutni a szobámba.

Másnap délben indultunk haza, útközben megnéztünk 6 filmet, hétfőn hajnal 2-kor értünk vissza Pestre. Összegezve fantasztikus, élményekben gazdag kirándulás volt, melyen ismét nagyot alakítottunk.

Mára sikerült kellőképpen összeszednem magam ahhoz, hogy végre a nyilvánosság elé tárjam Szilveszter napjának nemes eseményeit.

Kezdjük egy kicsit korábban, december 30-án, amikor is Vácott idéztük fel az év történéseit néhány üveg sör és némi forralt bor, no meg porosz testvérem Máté, valamint az angol légiós Sándor társaságában. A HBH nevű vendéglátóipari egységben töltöttünk el néhány órát, mely alatt terítéken voltak nőügyeink, különös tekintettel ezen belül is a szerelmi háromszögben való vergődés szívszaggató voltára. Asztalunkhoz tévedt a híres hajléktalan költő, Mélosz Nikodém Miklós Barnabás, aki elmondása szerint rákos és 2 éven belül meghal, így nem valószínű, hogy viszontlátja azt a 9000 libát, mellyel Bajnai Gordon tartozik neki. Az idő és a pénzünk gyorsan szállt, így Mátéval a 17:50-es busszal elindultunk Nagyorosziba, vagy ahogy ő mondaná, a napfényes Itália földjére. Az este viszonylagos nyugalomban telt, megnéztünk egy eposzi hosszúságú szövevényes nőgyilkolós krimit, majd nyugovóra tértünk.

Másnap a szokásos szilveszteri focin vettünk részt , ahol a piálás némiképp nagyobb nyomatékot kapott, mint a labdarúgás szépségei, persze azért itt is mindenki nyerni akart. Volt is néhány kisebb összeszólalkozás, de az alkohol elsimította az ellentéteket. Külön öröm volt számomra, hogy sikerült egy gólt is lőnöm nullszögből, de azzal a lendülettel seggre is estem a csúszós-vizes-havas-jeges aszfalton, amit persze később gólörömnek álcáztam. A meccs után még lenéztünk a helyi lottózóba, ami kocsma is egyben (de a kulturált fajtából), ott még betöltöttünk kevés szeszt és elindultunk haza. A hazaút arról marad emlékezetes, hogy Máté papa Orbán Viktor maszkban teljesítette a távot és élénken integetetett az utcán vele szembe jövő autósoknak.

Délután kaja, majd pihi, közben bömbölő zene itthon, egy kis alvás, majd 7-kor elindultunk a Lakótelepre Zsolti barátom lakására, ahol 13 fős kis baráti társaságban ünnepeltünk. Erősen fogyott a szesz, kattogtak a fényképezőgépek, készültek az iwiw-gyanús képek és a Pózolj sunákkal pont jépégék. Az elfogyasztott nedű bizony később visszanyalt belülről, ezt onnan vettem észre, hogy 10 óra után időutazás és teleportálás vette kezdetét anélkül, hogy féreglyuk nyílt volna Zsoltiék lakásán. Amit fel tudok idézni, az az éjfél pillanata, amikor is teli torokból énekeltük a Himnnuszt, valamint az, hogy Piny barátomat, aki idén a Szilveszter Torka Díj nyertese lett, mellbelőtte az általa korábban félig kibontott pezsgő.

Éjfél után a teraszon erőszakos telefonálgatás vette kezdetét, a tűzijáték zajától sokat ugyan nem halotttunk, de megesett az a történelmi pillanat, hogy először beszélhettem Bandival és Gáspárral, akik szerint világnagy ember vagyok. Ezután hazaindultunk édesanyámékhoz újévet köszönteni, útközben összefutottunk unokatesómékkal is, így együtt érkeztünk a szülői házba. Majd átmentünk a kedves rokonokhoz, ahol V. István alias Macsi megtagadta alkohollal való kiszolgálásomat, tekintettel enyhén ittas voltomra. A kis "intermezzo" után kikötöttünk a HMO zenés-táncos napközis rendezvényén, ahol már sok emlék kiesik. Azt tudom, hogy Máté egész este Joávnak, az őshazából hazatért zsidó testvérnek adta ki magát, kissé megkeverve ezzel a helyieket. Én pedig szemtelenül fiatal, ámde felettébb csinos lányokra próbáltam meg nyomulni, elmondások szerint kevesebb, mint több sikerrel, amin állapotomra tekintettel nem is csodálkozom.

Azt már csak msn-beszélgetésből tudom például, hogy egy kedves lányismerősömnek háromszor kívántam boldog új évet és egyszer sem emlékeztem arra, hogy előzőleg már ezt megtettem (az ominózus beszélgetés alkalmával pedig negyedszer is eme jókívánsággal köszöntöttem őt...). Zsolti szerint MILF-ekkel is elég élénk testmozgást műveltem, de ez is totál homály számomra. Negyed hétre támolyogtam haza, anyám elmondása szerint józannak látszottam, bedőltem az ágyba és egyig ki se keltem.

Mivel minden jónak vége van egyszer, délután Máté is újra Poroszország felé vette az irányt, én pedig felugrottam Zsoltihoz a "bulihelyre", megittunk egy gyógysört majd begyűjtöttem a fotókat és fel is töltöttem a különböző közösségi oldalakra.

Hát így telt az év utolsó és első napja, úgy gondolom, méltó lezárása és nyitánya volt ez az évnek.

Üdvözlet minden kedves olvasómnak!

Először is sikerekben gazdag boldogságossággal teli új évet kívánok mindenkinek.

Máté papa barátom csillapíthatatlan unszolásának eleget téve elindítom az új esztendő első napján a saját blogomat. Ezentúl körülbelül hetente kétszer olvashattok új gondolatokat a napfényes "Itáliából", ahogy Máté elnevezte szerény kis otthonunkat.

Elsőre ennyit bírtam magamból kipréselni, mert marhára másnapos vagyok a tegnapi-mai italozástól. Nemsoká új bejegyzéssel jelentkezem, melyben az év utolsó napjairól írok.